Megszólalt a csengő.

Az anya a hirtelen zaj hallatán heves szívdobogással, hirtelen ült fel az ágyában. Ki lehet az éjjel két órakor?!

Hirtelen rossz érzés kerítette a hatalmába, és ez egyre növekedett, ahogyan a férjére nézett, aki álmos, csendes mozdulatokkal bújt bele a papucsába. Rosszat sejtett.

Mindketten elindultak lefelé a lépcsőn. A világítást a férfi felkapcsolta, majd szapora, immár éber lépésekkel mentek le a földszintre, ahonnan a fiuk apartmanja nyílt, nem messze a főbejárattól.

„Engedd, hogy én, én legyek!”

XI. kerületben egy terepjáró a Pannonhalmi úton robog. Egy óvodásokat szállító kisbusz az Előpatak utcában gurul, viszi a gyerekeket síoktatásról vissza az oviba. Két 6 éves kisfiú a leghátsó ülésen utazik. A következő pillanatban nagy csattanás. Zavartan, apróbb sérülésekkel másznak ki az oldalára borult buszból az utasok. A két kisfiú a busz alá szorult. Az egyikük enyhe agyrázkódással kerül kórházba. A másik kisfiút halottnak mondja a kárhelyparancsnok. Letakarták, pedig minden perc számít. Majd egy picivel később kiérkező tűzoltódoktor megkezdi az újraélesztést. Sikerrel jár. A kórházban gyors ébredés, regenerálódás, erős szív, élni akarás. De nincs önálló mozgás, nincs érthető beszéd. Értelme, emlékei megmaradtak, újra tanul járni és beszélni. Ő a fiam, Noel.

A Maslow-féle szükséglet piramisról szinte már mindenki hallott és tudja, hogy ennek legfőbb alapja a létfenntartáshoz szükséges alapvető dolgok – élelem, víz, menedék, szex, stb. – utána biztonság és a stabilitás. Mit jelent számunkra a biztonság, zárt ajtókat, vagy olyan közösséget, ahol jól érzem magam? Miért teljesítünk sokkal rosszabbul egy szorongatott helyzetben, mint amikor szabadon, „pszichológiai biztonságban” vagyunk? A Google fejlesztő csapatainál mért kísérlet azt támasztotta alá, hogy toronymagasan azok tudnak a legkreatívabbak és leghatékonyabbak lenni, akik a team munkában jól és pszichológiai biztonságban érzik magukat – hangozott el a minap szervezett Educatio Reloaded finn konferencián, ahol társadalmi és oktatási jó gyakorlatokból is volt bőven.

Becsengetnek! Sokak már most utálják, hogy vége van a nyárnak, én is, de ha nincs mit tenni, akkor inkább fogjuk fel jókedvvel, hogy indul a suli. Hogyan hangolhatjuk rá magunkat és a gyerkőcünket is az iskolakezdésre? A recept nem más, mint együtt töltött felkészülő idő, egy kis vicceskedés a bevásárló áruházak gurulós kocsijában, egy-két szagos vagy épp gyurma radír megtapizása, egy jó fagyi a bevásárlás után és egy pacsi!

sőt akár lehet szórakoztató is….

ha engedjük, hogy  a közös meggymagozás közben a gyerek is falatozzon, és akár együtt köpködjük a kertbe a magokat

ha engedjük, hogy  a mosogatáskor kimenjen a hab, a víz és kicsit tocsogjon a konyha

Mást sem lát és hall az ember, csak azt hogy boldognak kellene lenni, boldog gyereket kell nevelni. Nahát, most látom, hogy ahogy ezt írom, van is az asztalomon egy könyv, amit éppen (fél éve) olvasok, óriás betűkkel van ráírva, HOGYAN NEVELJÜNK BOLDOG GYERMEKET? Nyilván, ha ezt írod a könyved borítójára, akkor MIDNENKI megveszi. Mert ki az az istentelen,  aki ne akarná, hogy boldog legyen a gyereke? Az ilyen még csak nem is "szaranya", ('elég jó szülő'='elég szar szülő'='szaranya'), hanem  egy fészekparazita, egy Médea.

Kép-Más címmel rendezett egy speciális színházat Bakonyvári Krisztina, ahol épek és fogyatékkal élő színészek játszanak együtt, a MÁS-zínház csapatában.  Játszanak és mernek játszani a másság fogalmával, hiszen Ők nap, mint nap megkapják akár csak a kinézetük, viselkedésük alapján a „MÁS vagy” bélyeget az utcán, a boltban… Nézik, szemlélik Őket, mert másként néznek ki, másként beszélnek. De valójában ki a furcsa? Mi az etalon,¸a reklámok üzenete – „itt én vagyok önmagam” - a zsongás, ami a fejünkben tombolva esztétikai ideákat kerget, vagy a bennünk rejlő „ősi kép”, ami épp, hogy nem eltaszítja, hanem befogadja a furcsákat? Miért veszünk fel álarcot nap, mint nap? Mit meg nem teszünk a kitüntető figyelemért, szeretetért? Miért?

Elég a témazárókból, a két hét alatt bepótolni kívánt kötelező olvasmányokból, projekt beszámolókból. A gyerekek magolnak, az iskolai 7-8 tanóra után, további 2-3 órát görnyednek a tankönyvek felett, ha meg akarnak felelni az iskolai elvárásoknak, amik sajnos még mindig csak a tananyag bebiflázását, bemagolását díjazzák érdemjegyekkel. Nem az –e a fontos, hogy őszinték legyenek, barátsággal, elfogadással forduljanak egymás felé, kiálljanak az áldozatok mellett és közösségben, együtt éljék meg az iskolai élet vidám és néha szomorú perceit?!

Van az úgy, hogy az ember lányának elkezd potyogni a könnye, elérzékenyül, mert felelevenedik benne valami a múltból….Jártatok már úgy, hogy a zene olyan csatornákat nyitott meg Bennetek, amiről már azt gondoltátok, hogy rég bezárult, hogy a titkos kert nem is létezik. Így jártam minap Csajkovszkijt hallgatva amikor is egy ünnepen voltunk, velem az egész családom, az ölemben ült legkisebb gyermekem. Simult, ahogy anyához a gyermeke, simultam hozzá és büszke voltam rá, hogy tehetem, mert megmentették Őt nekem. Igen, ünnepen voltunk, a koraszülöttek világnapjára rendezett koncerten, ahol a legkisebb hősökre emlékeztek és hálát adtunk, hogy köztünk lehetnek.

Csütörtök este nyolc óra és még sehol sem tartunk. Zéró attitűd, pofavágások és morgás, pedig holnap TZ, igen a rettegett TZ vár ránk. TZ = témazáró és igen ránk = gyerek+szülő. A lényeg, hogy együtt nyúzzuk az angol könyvet már két és fél órája. Volt itt már a gyerek agykontrollból átvett „Tíz kicsi indián” keresztezett térdemelésekkel, hogy beindítsuk a jobb-bal agyféltekés frissítő funkciót, csoki, hogy pörögjön az agykerék és már a kockulást is beígértem, de ha megszakadok se megy. Kérdés, hogyan lehet motiválni egy kiskamaszt?