Szubjektív kalandozás a Mozaik Múzeumtúra lelki ösvényein
Mindig különös érzés fog el, amikor hajnal öt óra körül -mely időpontban általában a legszebb álmaim szoktak letöltődni- elfordítom a szunnyadó Kecskemét tökéletesen kihalt főutcáján lévő hangszermúzeumunk zárjában a kulcsot. A Mozaik Múzeumtúrás napokon ezek az utolsó pillanatok, amikor csend van. Finom, mindent beborító csend. Az ember ihletett állapotba kerül ekkor. Talán a szokatlanul korai időpont miatt, vagy amiatt, hogy még az álomvilág és valóság határán vagyok, az érzékeim kiélesednek. A kiállítótérbe érve megszólítanak a hangszerek, érzik a tanakodásom: melyiket vigyem ma magammal? Melyik lesz az, ami mosolyt csal az arcokra? Mitől fog csillogni a gyermekszem? Inkább a szunnyadó parazsat kell felszítani az egyenesen ülő, passzív gyerekekben, vagy a lobogó lángú túlpörgést kell andalító hangokkal finomítani? Egymástól nagyon távol készült instrumentumok zötykölődnek össze csapattá az autó csomagtartójában a helyszínre tartva.
Amint az iskola üres tornatermébe lépve beszippantod a klasszikus, utánozhatatlan tornaterem szagot és lepacsizol Peti/Zsolti/Laci bácsival, a technikusként is funkcionáló tesi/földrajz/számtek (megfelelő aláhúzandó) tanárral, érzed, hogy megérkeztél. Kifejezetten izgalmas feladat több száz gyermekkel egyszerre foglalkozni, összehangolódni. Itt nincs rutinból megoldott feladat. Minden iskola más, minden gyermeki közösség más és minden tanári testület más.
Egyedül egy valami állandó, mindig jó, felvillanyozó és pozitív: a szervező csapat, a Mozaik Múzeumtúrát megálmodó Örökség Kultúrpolitikai Intézet és a Felelős Szülők Iskolája. Jó érzés a kölcsönös bizalom, hogy bármilyen programot hozhatok a gyerekeknek és én is tudom, hogy fantasztikus előkészítésnek és csapatmunkának köszönhetően minden profin van leszervezve.
Bizsereg az ujjam, mikor Jocó bácsi -az ország legismertebb történelemtanára- a mondandója végéhez közelít, hiszen utána következik a hangszerbemutató. (Zárójeles megjegyzés, hogy a Magyar Nép-, majd sima Köztársaság közoktatásának elévülhetetlen vétke, hogy egyetlen normális történelem tanárom nem volt és ezek a kisebb részben alkoholista, nagyobb részben idegbeteg emberek képtelenek voltak megszerettetni velem ezt az alapvetően rajongható tantárgyat. Áldanám a sorsot, ha legalább egy ötöd Jocó bácsinyi spiritusszal, humánummal, humorérzékkel megáldott magyar, vagy történelem oktatóm lett volna iskolaéveim alatt.)
Amikor megkapom a mikrofont és ezzel együtt a több-száz gyermek figyelmét, vagy figyelmetlenségét, a bizsergő ujjam a dorombba pendít. Ennek az ősi hangszernek a hangja évezredek óta vonzza a figyelmet. A szem- és fülpárok rám szegeződnek. Pár percnyi dorombozás elég ahhoz, hogy ne csak az ő, hanem az én tudatom is kinyíljon, egy átlényegült transzállapotba kerüljek, ahol az idegvégződéseim csápokként nyúlnak ki a gyerekek felé és cuppannak rájuk.
A külvilág megszűnik, mikrokozmoszunk végtelenné tágul. Minden hangszert más és más gyerek mutat be és ahogy haladunk előrébb a programban, egyre többen jelentkeznek arra, hogy ők akarnak lenni a következők. Pedig nem is tudják, hogy milyen váratlan instrumentum lesz az, amivel tömeges nevetés tárgyává válnak. Ez nem kinevetés, hanem együtt nevetés. Olyan nevetés, ami felszabadít, fesztelenné tesz. Ami rávilágít arra, hogy a hangszerek világa nemcsak egy elefántcsont toronyban ülő elit számára megközelíthető, hanem intuitív módon mindenki találhat magának olyan hangszert, amivel átélheti a hangok születésének élményét. Az más kérdés, hogy ez a folyamat néha igen szórakoztató tud lenni a hallgatóság számára.
A közös ritmusjáték és éneklés, az együtt zengés egy teljesen nyitott állapotba oldja a gyerekeket a hangszerbemutató végére, amikor valamilyen relaxációs hangszerrel elcsendesítem a srácok lelki húrjait. Lassan beszüremkedik a valóság a tornaterembe és átadom a csillogó szempárokat a Felelős Szülők valamely csapattagjának.
Viszont tudom, hogy nem utoljára találkoztunk, hiszen a program kezdete óta számos olyan látogató, iskolai osztály jött el Kecskemétre azért, mert a Mozaik Múzeumtúrán részt vett a Leskowsky hangszerbemutatón.
Hatalmas érdeme a programnak, hogy nemcsak fantasztikus múzeumi programokat szállít házhoz, hanem szemléletformáló felnőttekkel is megismerkedhetnek az iskolások. A kiváló múzeumpedagógusok és a Felelős Szülők Iskolája csapattagjai mind azon dolgoznak, pontosabban közvetítik teljes lényükkel, hogy ezekből a gyerekekből a világra és egymásra nyitott, kérdezni merő, bátor és tetteikért felelős fiatal váljon. Ehhez a folyamathoz nekünk pedig néhány zenélő íj, aquafon, didgerido, doromb és háromlábú átlátszó csődob áll rendelkezésre.
A program anyagi hátterét az Nemzeti Kulturális Alap biztosítja és az egész múzeumnépszerűsítő Mozaik Múzeumtúra ötletgazdája és kivitelezője az Örökség Kultúrpolitikai Intézet, akik igen jó értői és mívelői a múzeumba járáshoz való kedvcsináláshoz.
Aki nyárra szeretne egy jó kis applikációt, annak javaslom a Mozaik Múzeumtúra applikációt, amivel megtervezhetik a legizgalmasabb kiállítás látogatásokat és bízunk benne, hogy Kecskemét is bekerül a túrahelyszínek közé.
Kapcsolódó video: itt
Szilágyi Áron
gyűjteményvezető
