Minden osztály elképesztő lázba jön, ha felmerül a lehetősége az iskolán kívüli programnak és minden tanár frászt kap, ha végiggondolja, hogy mivel jár kimozdulni 25 kamasszal és közlekedési járművekre szállva eljutni biztonsággal a program helyszínére, majd onnan hazavezényelni a társaságot. Mindez sokkal könnyebb, ha a gyerekek megtapasztalták már, hogy a kiállítás, múzeum szavak nem fenyegető veszélyt jelentenek számukra, hanem élményt. Ma már ez a gyakorlat. A kiállítóhelyek, programszervezők rájöttek, hogy egyszerre kell szórakoztatni és tanítani. És van amiért érdemes kimozdulni.

Serdülőkori krízis, határfeszegetés, lusta és trehány attitűd, avagy Kamaszok, akikkel nem lehet szót érteni, vagy mégis? Mi történik, ha a színfalak mögé nézünk és szülőként, pedagógusként megidézzük saját tinédzserkorunkat és kicsit belehelyezkedünk az Ő életükbe? ....akkor is ilyen szigorúak lennénk és ítélkeznénk felettük?!

Az élet furcsa fintora, hogy férfi tanárként milyen helyzetekbe kerül az ember. Kihívás az is, hogy a történelmet miként tegyem izgalmassá, érdekessé a diákok számára - ehhez számtalan módszert bevetettem már a krétaháborútól az élőszobros 1956-os megemlékezésekig - de mégsem ez a legnagyobb feladat. Embernek lenni, felelősséggel tanácsot adni, olyan élethelyzetekben, ahol a kamaszok családi, szerelmi problémákkal és saját útkeresésük közbeni elakadásokkal fordulnak hozzám. Több száz gyermeket tanítok nap, mint nap ötödiktől egészen az érettségiig, néha szemtelenek, néha figyelmetlenek, de ezek mögött nem csak a trehányság húzódik meg, hanem sok félelem az újtól, az élettől.

Sokunk kedvenc téli versének – Öreg néne őzikéje – miliőjében találjuk magunkat amikor kedves vendégfogadással, az erdő állataival és a Vértes minden évszakban pompázatos színvilágot megfestő harmóniáival kísérve megérkezünk Várgesztesre. A csodabeli, mesés lak, a Villapark Várgesztesben valóban az erdő szélén, kristálytiszta levegőjű helyen fogadott bennünket. A hangulatosan kialakított girbe-gurba utcácskákban gyönyörűen berendezett családi házak, villák várják lakóikat. A tulajdonképpen önálló településként működő Villaparkban a gyerekek a főszereplők, de kedves vendégek a nagycsaládok, baráti társaságok is. Minden évszakban pompás hely a feltöltődésre, kirándulásra. Szeretném, ha megismerkednétek ezzel a csodás hellyel és két személyes kedvencemmel, a Villapark szolgálati kutyájával – Zorával - és a Villapark jelképével, az apartmanok falán mindig meleg barna tekintettel néző várgesztesi őzikével.

Alap kérdés, ami minden óvodában, játszótéren elhangzik, méghozzá igen sokszor. Toporgó, bizonytalan szülők ezrei keresik a kérdésre a helyes választ, amit valóban senki nem tud, de egyet biztosan igen, mindenki azt szeretné, hogy a saját lurkójára szabva kapja meg a legjobb motivációt, tanítást, ami olyan irányba terelheti a gyermekét, amivel jól és boldogan élhet, megélhet... vagy nem? Vagy többet akarunk, versenyeztetni a gyermeket, számtalan különórával terhelve, kivetítve saját, be nem váltott álmainkat? Legyen az a legjobb szándékkal, akár sport vagy tanulmányi versenyek hosszú sora, ha terhes, túl sok a gyermeknek, akkor feszültség keletkezik belőle.

Körben ülünk, a háttérben néhány szülő. Hamarosan következik az utolsó közös meditációnk a gyerekekkel, 8-10 évesek. A Kislány mellettem ül, és arról mesélek, hogy mindannyian megépítjük titkos kuckónkat, egy olyan helyet, ahol akkor is jól érezzük magunkat, ha csak elképzeljük. A valóságban nem biztos, hogy tudunk ilyet alkotni, de Alfaországban igen. Képzeletjátékot játszunk, beindítjuk fantáziánkat, és elröpít bennünket egy varázslatos tájra. Egy olyan világba, ahol gondolatainkkal teremteni tudunk.

Rémálmok, édes álmok, vágyálmok. Ezek mind mi vagyunk, ha hagyjuk, hogy az éjszaka teret adjon érzelmeinknek, kétségeinknek, a nappalban elfojtott vágyainknak. Igen, sajnos már csak az éjszaka a terepe a szív gondolatainak, mert akkor nem nyomja el a saját magunk által keltett zaj. Nincs ez másként a gyermekek életében sem, vizsgák, dolgozatok, megfelelés a társaiknak, a szüleiknek. De hol van a játék, az öröm, a valódi álmok? Erre a kérdésre keresi a választ az Álomutazó mesemusical, gyerekszereplője Tomi, aki a sivár kizárólag tudás alapú értékrendre támaszkodó világból az álomba ringató bárányok, álomkészítők közreműködésével! Álma, hogy a családja együtt legyen legalább Karácsonykor!

Szívesen lennél te is Szigetlakó? Van már egy csodálatos Szigeted neked is?

Ma délelőtt a Kölyökparkban egy rendhagyó mesés könyvbemutatón kelt életre születésünk, családunk története. Junot Díaz Szigetlakó című könyve kapcsán bújhattam bele a gyerekes mivoltomba – immár sokadszor. Kárász Eszter színésznő vidám játékában 20-30 gyerek és felnőtt bújt szigetlakó bőrbe, megidéztük a tenger morajlását, a szivárványt, a legédesebb és legegzotikusabb gyümölcsöket rágtuk meg a képzeletünk segítségével - újra „kölyök” lehettem. A rendhagyó bemutató célja a szerepjáték, a drámajáték bemutatása, mely kapcsán a lelkünk „gyógyul”, épül és fonja az életmesénk fonalát és befoltozza a szakadt emlékképeket.

Ez az eset még szeptemberben történt Velem, azonban azt gondolom, hogy ma, december 3-án, a Fogyatékos Emberek Világnapján olyan hozzáadott üzenetértéket hordozhat mindannyiunk számára, amitől csak többek leszünk és talán kicsit másképp tekintünk majd azokra az embertársainkra, akik elsőre, külsőre, talán mások, valójában a lelkük mélyén mégis pont ugyanolyanok, mint Mi.