Megszólalt a csengő.

Az anya a hirtelen zaj hallatán heves szívdobogással, hirtelen ült fel az ágyában. Ki lehet az éjjel két órakor?!

Hirtelen rossz érzés kerítette a hatalmába, és ez egyre növekedett, ahogyan a férjére nézett, aki álmos, csendes mozdulatokkal bújt bele a papucsába. Rosszat sejtett.

Mindketten elindultak lefelé a lépcsőn. A világítást a férfi felkapcsolta, majd szapora, immár éber lépésekkel mentek le a földszintre, ahonnan a fiuk apartmanja nyílt, nem messze a főbejárattól.

Ahogyan az asszony lába a lépcsőket vette, agyában vadul kergették egymást a villámgyors, váratlan gondolatok. Nézte a bevakolatlan falakat, a beton aljzatot, amiből furcsán kitűnt az igényes, szép bejárati ajtó.

A ház csak félig-meddig volt készen, mindig lépésről lépésre haladt valamennyit előre, amennyire kevés pénzükből a hitel törlesztése mellett futotta. De mikor….???  - motoszkált teljesen indokolatlanul a kérdés továbbra is az asszony fejében - Mikor fogjuk befejezni? Mikor lesz már vége? Mikor érkezhetek meleg, békés otthonba haza? Tudat alatt érezte: soha.

Nagyobbik gyermekük, a fiuk nem volt otthon. Vajon hol lehet? Az asszony már feladta. Kereste, de legtöbbször nem tudta, merre jár, kivel van. Belesüppedt a mindennapokba, agyát teljesen elborította a mindennapok fásult küzdelme. Apja betegsége, kilátástalan kapcsolata férjével, a mindennapos viták, a ház, ahol lakott hangulatára rányomta a bélyegét. Úgy érezte magát, mint aki légüres térben mozog. 

Az ajtót a férje nyitotta ki. Két férfi állt a bejáratban.

-          Bemehetünk?  - kérdezte egyikük, és egy rendőrigazolványt tartott feléjük. – Házkutatási parancsunk van. Itt lakik Kovács István? 

-          Igen, ő a fiam – válaszolta a férj, és a hangját elvékonyította a stressz. – Innen nyílik az apartmanja. Mi a felső szinten lakunk. De nincs itthon.

-          Tudjuk. Keresünk valamit.

És már indultak is befelé. Az asszony innentől kezdve csak foszlányokat hallott. Apró mozaikhangokból rakta össze a történetet, amiből kiderült, hogy elsőszülött gyermekét drogdealerként gyanúsítják. A kisváros benzinkútján akciófilmbe illő módon kommandósok ütöttek rajta és néhány társán fél órája. Előzetes nyomozás alapján bilincselték meg és kényszerítették a motorháztetőkre a fiatalokat. Mivel a srác épp egy hónappal ezelőtt lett nagykorú, így felnőtthöz illő módon kell felelnie tettéért, és vállalni annak minden következményét.

A rendőrök elmentek. Találtak egy picike mérleget, és néhány zacskót, meg néhány tablettát. Talán Extasyt? Speedet?  Nem ismerte ezeket a neveket. Eddig drogról csak a tévében hallott, esetleg a rádióból.

……………………..

Hajnalodott. Az anya a kocsiban ült, és szinte önkívületi állapotban figyelt. És látta őt. Látta a csontsovány fiát, ahogyan bilincsbe verve vezetik oda egy rendőrautóhoz a rendőrség épületéből. Mindezt úgy élte meg, mintha nem is vele történne meg.

Nem jajveszékelt, nem érezte a kétségbeesést, egyfajta letargikus eufória vett rajta erőt.

Emlékezett. Átfutott agyán az elmúlt 18 év. Az a számtalan alkalom, amikor a gyerek kéretőzött az ölébe, de ő hárított, mondván: nem ér rá. Most tanulnia kell. Fiatalon szülte a gyerekét gyerekfejjel.

Vasszigorral nevelték a szülei, ezt a mintát igyekezett követni, ezért sokkal több feddést, dorgálást kapott a kisfiú, mint amennyi figyelmet és szeretetet. A férje persze igyekezett enyhíteni ezen, épp ellenkező hatást elérve ezzel. A kisfiú hamar megtanulta: ha valamit egyikük tilt, a másiknál biztosan el tudja érni, és ez hamarosan konfliktusokhoz vezetett, veszekedésekhez, sokszor üvöltözésekhez. A gyerek ebben nőtt fel. Az egyikük szidta, a másik engedett neki. Tartalmas beszélgetések? Családi harmónia? Keveset részesült ilyenekben.  Nem volt kihez fordulnia. A srác mindig jobban érezte magát a haverok között, és persze olyanokkal övezte körül magát, akik elfogadták, akik értékelték. Nem mindig válogatott, sőt, imponált neki, ha felnéztek rá dörzsöltsége, villámló esze és vele született intelligenciája miatt. Pénze nem volt, hát szerzett. Mindegy volt neki, hogyan. Mindig ki akart tűnni. Borsot tört a tanítónéni orra alá, bosszantotta a tanárait, később lógott az órákról, nem figyelt, nem készített házi feladatokat. Ám ha valami egy kicsit is érdekelte, azt villámgyorsan szívta be elméje.

Az asszony visszagondolt azokra a pillanatokra, amikor a franciaágyon készült a filozófia szigorlatára, és a kisfia a hátán görgette a kisautóját. Akkor még nem tudta, élete egyik olyan boldog pillanatát élte át, amilyet azóta is ritkán. Együtt nevetett a kisfiával.

Eszébe jutott, hányszor figyelmeztette rá az édesanyja – és ő nem hallgatott rá – szeresd ezt a gyereket, mutasd ki a szeretetedet, olyan érzékeny! Téged akar, veled akar lenni! Szakíts rá időt! Játssz vele! Nem teheted be a kamrába, hogy elvégezd a dolgod, és amikor majd végeztél, újra beengedd… az életedbe. Hallgasd meg! Segíts neki! Te vagy az ANYJA!

Visszagondolt azokra a pillanatokra, amikor a fia kérte őket, játsszon vele. Aztán egyre kevesebbet kérte. Aztán már többet nem. És ma már majdnem olyan lett, mint egy idegen.

…………

Az asszony ült a kávéházban. Itta a kávéját, és vele együtt a könnyeit is, lopva, nem akarta, hogy más is észre vegye. 15 éve történt, és azóta sokat tanult. Pontosan tudja már, hogy az elvesztegetett időt semmi sem hozhatja vissza. Megtanulta, hogy a figyelem nem cserélhető sem diplomára, sem pénzre, gazdagságra, de életet, sorsokat mételyezhet meg.  És az idő elillant. Az évek sebességbe kapcsoltak. Speed.

 „Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána..” (Reményik Sándor)